…igen, jól mondod, illene egy bevezetővel kezdeni, valami bemutatkozásfélével. Ki fia, borja vagyok, hol élek, kivel, mivel, mi végre teremtettem a világra, életcélok, perspektívák, hasonlók. De mit tegyek, ha én ebben piszkosul gyenge vagyok? Nem tudok szabályszerűen írni magamról!

…de tudod mit? Inkább mesélek! Azt amúgyis nagyon szeretek. Rengeteg mesélnivaló szorult belém, csak az a gond, hogy egyszerre szeretne minden leíródni. 🙂 Na, de azért csak szép sorjában…

…szóval, képzeld, jelenleg a béka feneke alatt vagyok, mint már “zsenge” 36 évem alatt oly sokszor…de nyakamat rá, hogy ezúttal is ki fogok mászni alóla! Olyan nincs, hogy nem!

…viszont van egy nagy fájdalmam, ami sajnos, jobban megkínoz, mint ahogy gondoltam…

…az úgy volt, hogy a idén tavasszal már nagyon szenvedtem a magánytól. Nagy szám volt nekem mindig, s fennhangon hirdettem, kész, számomra immár bezárult a kör, egyedülálló, háromgyerekes anyuka vagyok, nekem mostmár erre kell összpontosítanom, s ennek a helyzetnek kell minél jobban megfelelnem… Igen, ezt hallotta mindenki a számból. De éjszaka…na, hát a kispárnám ha mesélne tudna, akkor eposzt írhatna a sós könnyek ízéről… Szóval a lelkem, a testem veszettül tiltakozott, s azon kaptam magam, hogy ostromlom az eget: édes, jó Istenem, csak még egyszer, egyetlen egyszer az életben, add meg nekem a szerelmet, annak minden mélységével és magasságával. Hadd érezzem meg még egyszer az életben, milyen az mikor a lábam is remeg attól, ha csak meglátom a másikat, milyen az mikor belülről kenegetik a szívemet, ha csak rám mosolyog ő…

…és képzeld, a “kérjetek, és kaptok” dolog bejött! Na, de van humora a Nagy Főnöknek. Mert azért nem egészen úgy jött be, ahogy én gondoltam. Először egy kedves, aranyos huszonéves fiú képében véltem felfedezni, de valahogy csak nem történt meg az a bizonyos “ding”. És akkor betoppant ő. Szemtelenül, nyersen, pimaszul. Kézzel-lábbal próbáltam neki ellenállni, mert tudtam, ha megadom magam, elveszek. Egy hónapig hagytam, hogy csak telefonon keresztül ostromoljon, aztán úgy döntöttem, lássuk a medvét.

…a “lássuk a medvét” óta együtt vagyunk. Megvannak a mélységek és a magasságok is. Viszont az emberek, s a családom előítéleteivel nagyon kemény és fájdalmas harcot vívok. Tudod, ő roma származású. Abban a faluban él, ahol én, mint óvónő dolgozom. A falu egy része elítél és megvet, amiért vele vagyok, de ezen már sikerült túllépnünk, sőt mintha ez még jobban összekötött volna minket. A fájdalmas viszont az, hogy édesanyám, aki életem alapembere, nem hajlandó őt és ezt a szerelmet elfogadni. Az ő szemében ő csak “a cigány”. Jelenleg az érzelmi zsarolás fázisában vagyunk. Anyám ebbe belebetgszik, és tényleg, ha én nem szakítok vele, s a gyerekeimmel zsarol. A gyerekeim viszont elfogadják őt, sőt nagyonis kedvelik. Tudom, hogy senki kedvéért nem fogok szakítani vele, de fáj az anyám hozzáállása. Rám egyáltalán nem jellemző az ő előítéletessége, nem tudok azonosulni a gondolkodásával. Ha anyámnak bármi baja lesz, az az én lelkemen fog száradni. De akkor sem tudok lemondani Róla, csak azért mert anyám így akarja.

…nem ez az első rendhagyó dolog az életemben, elég fiatalon elkezdtem már ezt a “rendhagyóságot”. Az a baj velem, hogy képtelen vagyok mások szája íze szerint cselekedni, élni. Na, meg az is gond, ha akarok valamit, általában minden követ megmozgatok, s aztán rájövök néha, hogy jobb lett volna azt a követ inkább a helyén hagyni…Nem tudok kibújni a bőrömből, de lassan csak megtanulom már kezelni magam…:)